Kind Of Magic!

Fantasztikus élménybeszámolót és képeket kaptam Bangó Zsófitól (köszi!:), aki kint lehetett Londonban egy felejthetetlen koncerten! 

Queen + Adam Lambert live at HMV Hammersmith Apollo, London 2012.07.11.

Hazatérni Londonból mindig nehéz dolog, hiszen már maga a város, az emberek és a kultúra olyan elragadó, hogy 30 fonttal a zsebemben, két napra való tisztaruhával a hátizsákomban is bármikor visszafordultam volna a repülőtérről. Még nehezebb szívvel tértem haza most, hogy egy olyan élményben volt részem, ami azóta is egyszerre megnevettet és könnyeket csal a szemembe. Nagyon nagy mázlistának tartom magam, hogy eljuthattam a legendás Queen és Adam Lambert közös koncertjére Londonba. A kedvenc bandám a kedvenc énekesemmel lép fel… a kedvenc városomban. Kell ennél több? Nem hinném. Most szeretném Veletek is megosztani a felejthetetlen élményeimet, és bár nagyon nehéz feladat, de megpróbálom szavakba önteni az érzéseket.

Több hét és tucatnyi élménybeszámoló kellett ahhoz, hogy leülepedjenek bennem az emlékek, érzések, gondolatok. Közel fél évig készültünk erre a koncertre barátnőmmel, nem könnyű utat jártunk be addig, míg végre megpillanthattuk Adamet a színpadon. Képzeljétek csak el, milyen gyomorgörccsel álltam oda a szüleim elé elmondani a tervemet az utazásról és a koncertről. Két és fél év alatt hozzászokhattak volna ahhoz, hogy ennyire elkötelezett rajongó vagyok, de az angliai rockfesztiválozás gondolata őket is meglepte. Eredeti tervek szerint a Sonisphere fesztiválra mentünk volna, aztán törölték a koncertet, bennem pedig egy világ omlott össze. Már minden le volt foglalva, de reménykedtünk abban, hogy Brianék találnak megoldást arra, hogy „kárpótolják a rajongókat”. Így is lett, mi pedig újraszerveztünk mindent. Voltak pillanatok, mikor megkérdeztem magamtól, hogy vajon megér-e ennyit nekem ez a koncert. Ostoba kérdés volt. Utólag visszanézve minden nehézséget, fáradalmat, unalmas, elkeseredett órát és beázott cipőt megért.

Négy napot töltöttünk Londonban, és a szokásos turistalátványosságok mellett valóságos Adam-túrát szerveztünk. Két napon keresztül futkoztunk a Trespassing UK verziójáért, három nap is meglátogattuk a koncerthelyszínt, valamint többször megfordultunk a Hyde Parknál Adaméket keresve, és úton-útonfélen abban reménykedtünk belefutunk Adambe vagy valamelyik családtagjába. Szó szerint egész nap úton voltunk, de letört sarokkal, fáradtan és koffeinhiányosan is éberen pattantam fel a székről, ha hírt kaptunk például arról, merre tudjuk a CD-t beszerezni.

Már odaérkezésünk első estéjén ellátogattunk a helyszínre, ami egy színházépület volt. Épp a Hyde Parknál bóklásztunk, amikor Twitteren olvastuk, hogy vannak, akik már most ott vannak a helyszínen. A még érvényes napijegyünkkel odautaztunk a Hammersmith Apollo-hoz, és egyre dobogó szívvel közeledtünk a bejárathoz. Már messziről világított az esős éjszakában a régi amerikai mozikra emlékeztető felirat, és egy pillanatra talán meghatódtam a büszkeségtől. Felemelő érzés volt látni azt a feliratot. A bejárat előtt táborozó csapat egy nagyobb meglepetést okozott nekünk: 50 év feletti, hardcore amerikai Glambert-ökkel találkoztunk, akik a 13 fokban, esőben, szentül ragaszkodtak ahhoz, hogy ők itt fognak éjszakázni. Mi csak álltunk és bámultunk ott, hiszen a szüleink, nagyszüleink lehettek volna azok a hölgyek, és nehezemre esett elképzelni, hogy anyukám vagy a nagymamám az egészségét kockáztatva majd’ egy napon keresztül várakozzon egy koncertre. Először nem tartottam őket normálisnak, aztán idővel ez átalakult egyfajta tiszteletté és csodálattá. Bármennyire is imádom Adamet, nem tudtam volna olyan időben egy éjszakát az utcán tölteni. Ekkor barátkoztunk össze Jackie nénivel, aki angol származású, de Szingapúrban élő imádnivaló hölgy. Vele rengeteget beszéltünk, és remélem, hogy Twitteren keresztül tudjuk majd tartani a kapcsolatot. Ugyanekkor találkoztunk egy svéd Queen rajongóval (az egyetlennel a várakozók között), akit mellesleg Adamnek hívnak. Gondolom örült, hogy fiatalabb arcokat is láthat, mert a lépcsőn ülve beszélgettünk vele. Boldog vagyok, hogy találkozhattam vele, mert jó volt megismerkedni egy igazi Queen-rajongóval. Olyannal, aki elmegy Freddie házához Londonban, „beszél” vele, és aki 190 cm-es magassága és rocker kinézete ellenére is sírva nézte végig a koncertet.

A következő napot (július 11.) a koncertnek szántuk, és habár ülőjeggyel a zsebünkben mindegy lett volna, mikor megyünk oda, mi kitartóan várakoztunk ott egész nap. Délelőtt ismét ott voltunk a helyszínen, Jackie nénitől begyűjtöttük az infókat a hangpróbáról és arról, hogy a világ minden részéről vannak itt rajongók: Amerika, Kanada, Oroszország, Olaszország, Svédország, Argentína, Spanyolország, Csehország stb. Öröm volt nézni, hogy egy koncert ennyi nemzetet és két különböző rajongótábort össze tud hozni. Mert bár voltak olyan Queen rajongók, akik egyenesen borzalmasnak titulálták Adamet, biztos vagyok abban, hogy a koncert végére megváltozott a véleményük. Gyakori kérdés volt az ismerkedő rajongók között az, hogy ki miatt jöttem a koncertre. Nekem általában az volt a válaszom, hogy mindkettő miatt, mert ha Queen fan nem is, tisztelő csodálójuk mindenképp vagyok.

A hangpróbára fél négy körül érkeztek meg a tagok, azonban mindenkit csak kocsiablakon keresztül láttunk. Teltek-múltak az órák, az időjárás miatt hol napoztunk, hol a tető alá menekültünk. A kordonokon belül néha embertömeget, néha esernyőtengert láttunk. Az egyik tető alatt álló periódus közben mellénk szegődött egy 40 év körüli, bájos, ázsiai hölgy, aki egyből mosolyogva beszélgetni kezdett velünk. Ő Fülöp-szigeteki származású, de LA-ben élő nő volt, sajnos a nevére nem emlékszünk, de igyekszünk felkutatni. Mikor másnap a koncert után ismét összefutottunk vele, öleléssel és puszival fogadott minket, majd büszke mosollyal az arcán mesélte, hogy lógott be egy kerekesszékes emberrel, és hogy csápolta végig a 2 órás show-t az első sorból. Öröm volt hallgatni.

A tömeget kezdték beengedni, mi azonban a bejárat mellett, a tető alatt álltunk 5-6 Glamnagyi társaságában (közben csatlakozott hozzánk egy kb. 70 éves, lökött angol nő is), vártuk, hogy mindenkit beengedjenek. Épp be akartunk állni a sorba, mikor az egyik hölgy mondta, hogy kövessük. A vendégbejárón próbált bemenni, a biztonsági őr mondta, hogy álljunk be a sorba, a nő viszont megszólalt, hogy „Nem érdekelnek a szabályok, mi nem tartjuk be őket. Mi írjuk a szabályokat”. Hoppá. Rendben, akkor menjünk a Vendéglistás bejáraton.

Tudtuk, hogy Adam egész familíája jön a koncertre, mindketten reménykedtünk abban, hogy összefutunk velük. Előbb azonban megnéztük a helyünket. A helyszín egy legendás színház volt, nekünk az ülőkarzaton volt helyünk, nem akartunk egész nap sorban állni. A helyünkhöz közeledve valahol itt repültem át Csodaországba. Teljesen sötét volt az egész terem, azonban egy halvány, kékes-szürkés fény beragyogott mindent. A kifeszített, Queen zászló mögül kiáramló fény volt az, ami betöltötte a termet. Szájtátva bámultam a látványt, ilyenre nem számítottam. Volt elképzelésem a helyszínről, a hangulatról, a látványról, hiszen láttam a kijevi és a moszkvai koncerteket is, azonban ez messze meghaladta az elképzeléseimet. Biztos voltam abban – idáig – hogy hatalmas fantáziával áldott meg a sors, de ami a szemem elé tárult, az maga volt egy falat (rock)mennyország. Mikor feleszméltünk a csodálatból, újra lementünk a bejárathoz, várakozva Adam családjára. A kapunál csupán Danielle Stori-t, Adam legjobb barátnőjét láttuk két másik lány társaságában. Épp indulunk vissza a helyünkre, amikor az emeleten lévő bárban a pultnál megláttam Eber-t (Adam apukája) és Neil-t (Adam öccse) két Glamnagyival beszélgetni. Barátnőmet szólítgattam, viszont ő teljesen más irányba ment. Épp Saulit (Adam barátját) követte. Annyi unalmas perc után hirtelen azt sem tudtuk, merre induljunk, vagy hova kapjuk a fejünket, de Sauli ügyesen és gyorsan visszavágtatott a helyére. Eber-éket nem nagyon engedte el a két (kissé ittas) Glamnagyi, így inkább csak mögöttük, velük együtt mentünk vissza a helyünkre.

Az egész család egy szektorral lejjebb ült, tökéletes rálátásunk volt minden mozdulatukra. Sauli és Danielle erős barátságot kötött a söröspohárral, többször kimentek újratölteni. Sosem díjaztam, hogy ilyen helyeken/alkalmakkor alkoholt árusítsanak, és azokat sem fogom megérteni, akik részegre isszák magukat ilyen koncerten. Mellettünk például egy fiatal pár ült, akiket szívesen megkérdeztem volna másnap, mire emlékeznek a koncertből. Mindenkit szerettek, imádtak, és azt hitték, olyan hangjuk van, hogy Adamet is leénekelhetik a színpadról. Tudom, saját felelősségre iszik mindenki, és rosszmájú sem vagyok, de remélem nem sok mindenre emlékeznek a koncertből. Megjegyezném, hogy féltávnál mi is feljebb költöztünk, és inkább a lépcsőn állva néztük tovább a koncertet. Az nem zavart senkit, hogy álltunk, hiszen két szám után az egész ülőkarzat állva nézte a koncertet. Képtelenség volt ülve maradni. Csak néhány sznob angol tudta kibírni, hogy ne álljon fel, ne tapsoljon, ne táncoljon. Máig rejtély, hogy bírták ki.



Ha a koncertet egy mondatba kéne összefoglalnom, azt mondanám, hogy csupán az emlékektől kiráz a hideg. Azóta nem tudom meghallgatni úgy a Bohemian Rhapsody-t, hogy ne szökjön könny a szemembe, ne lássam Adamet meghajolni Freddie óriáskivetítős videója előtt. Újra beleremeg a lábam a Radio Gaga-ra (képzeljetek el több ezer embert, aki egyszerre tapsol és énekel), a We Will Rock You-ra vagy a We Are The Champions-ra visszaemlékezve, és miután hallottam élőben a Who Wants To Live Forever-t, még nehezebben tudom elhinni Adamről, hogy ember. A zene és az érzések elválaszthatatlanok, de ember annyi érzelmet nem tud átadni zenén keresztül, mint Adam. Az est fénypontja számomra talán a Bohemian Rhapsody volt. Lelki szemeimmel láttam a színpadon egy másik Adam-et is. Egy nyúzott pulcsis, 27 éves hollywoodi srácot, aki a következő Idolunk szeretett volna lenni, és a San Fransisco-i American Idol meghallgatásra a Bohemian Rhapsody-t választotta. Büszkeség? Igen, talán ez a legmegfelelőbb szó arra, amit szétolvadt szívemben éreztem. Az Idol meghallgatás helyett most Queen-turnén énekel, a zsűrik helyett mi hozzuk az ítéletet. Három év telt el az Idol meghallgatás óta, és egy kör bezárult. A nyúzott pulcsi helyett most egy gyönyörű zakó volt rajta, és ha csak videón keresztül, de ő mutathatta be egyik legnagyobb példaképét. Könyvet tudnék írni az érzésekről, amik cikáztak bennem a koncert alatt, de azt hiszem, még mindig nem tudtam pontosan felfogni, minek is lehettem a részese. Hiszek abban, hogy Freddie ott volt a színpadon, elismerően méregette Adamet, a kölyköt, aki az ő dalait énekli. A Love Of My Life c. dalból egyetlen versszakot tudok, az énekhangom pedig hagy kívánni valót maga után. Mégis hangosan, könnyes szemmel, remegő térddel énekeltem Freddiért. Freddienek. Érezhető volt a levegőben a hiánya, a tisztelet és szeretet, és felemelő érzés volt látni és hallani, ahogy két különböző rajongótábor együtt énekel és tapsol. Megszűntek az ellentétek, nem számított kiért vagy itt, honnan jöttél, hány éves vagy. Összekapcsolt minket a tiszteletadás és megemlékezés.

Az eredeti Queen-bandából Brian May (gitáros) és Roger Taylor (dobos) maradt, és minden tisztelet az övüké, hogy 60 év felett ilyen látványos, fergeteges koncertet adtak. Igazi legendák, és tiszteletreméltó emberek.

A célom, hogy találkozzak Adammel, most nem jött össze. De nem bánkódom. Találkozhattam és beszélgethettem a családjával, 4 napot Londonban töltöttem, és egy varázslatos koncerten vehettem részt. Hajnali 1 óráig vártunk Adamre, ekkor hagyta el a helyszínt a kocsiból integetve. A család többi tagja (Leilán, az anyukáján és Saulin kívül) taxival távozott, el tudtunk köszönni tőlük mielőtt beszálltak az autóba. Neil esernyővel integetett, szép álmokat kívánt, majd megajándékozott minket egy ereklyével. A borospoharával, amit taxiba szállás előtt eldobott az utcán. A benne maradt kis vörösbort pedig elfeleztük barátnőmmel. Egyfajta megkoronázása volt az estének. Másnap sem jártunk szerencsével Adam elkapását illetően, de ekkor már átázott nadrágban és cipőben, éhesen és fáradtan vártunk rá. Újra összefutottunk Neillel, és le merem fogadni, hogy megismert minket. Aznap este beszereztünk két órási Trespassingos plakátot, amik egy pocsolyában áztak összegyűrődve. Jó rajongóhoz híven hazavittük őket a szállásra, reggel hajszárítóval szárítottuk ki őket, és komoly fejtörést okozott, hogy hajtsuk össze őket úgy, hogy beférjen a hátizsákba, de ne gyűrődjön meg jobban.

Miután hazaértem, hetekig félig még Londonban voltam. A képeket előhívatva újra eszembe jutott minden, és habár konkrét kép a fejemben kevés maradt meg a koncertről, sokkal fontosabb az élmény, az érzések. Stílusosan egy Queen dalcímmel szeretnék búcsúzni: It was „Kind of Magic”.